Delia's Café

Mesélő HSZ SZÁM : 42

Egy kedves kis kávézó világos, vidám színekkel, két és négy fős asztalkákkal, diákbarát árakkal. A kávé mellett lehet kapni, gyorsételeket. Szendvicseket, salátákat, meleg szendvicset, mirelit pizzát.

Diák táncszak negyedik év HSZ SZÁM : 4

i'm terribly sorry but
my people skills are rusty

Egyáltalán nem siettem el a hazautat a suliból. Általában normális tempóban, ráérősen szoktam hazasétálni, de ma úgy döntöttem, a lehető legkésőbb érek oda. És ki gondolta volna, jó okom volt rá. Apa ugyanis pont ma délelőtt jött be a suliba - hozzáteszem: nem tudom, miért - és naná hogy pont egy olyan pillanatban láttuk meg egymást, ami mindkettőnknek kínos volt. Ugyanis éppen egy lány tapadt rám és mondjuk úgy, hogy egyértelmű volt: nem csak barátkozni akar. Mentségemre legyen, hogy én megpróbáltam lekoptatni őt, habár nem jártam sikerrel. A fater meg pont azt a pillanatot kapta el, amikor a csaj minden szó nélkül lesmárolt. Most meg magyarázkodhatok neki, hogy biszexuális vagyok, remek. Világéletében homofób volt az apám, így már érthető, hogy miért maradnék inkább az utcán, mint hogy ma hazamenjek. Kinézem belőle, hogy sodrófával vár otthon. Nem veszi be azt az elméletet, miszerint a gyereket nem szabad verni. Persze, engem még nem vert, mindössze egyszer kaptam tőle egy pofont, de azt is megérdemeltem. Szóval előtte mindig igyekszem jókislánynak mutatkozni. A nővérem pedig... örül, hogy egyetemen lehet és albérletben lakik, így nem kell nap mint nap hazajárnia. Teresa sosem volt mintagyerek így nem egyszer kapott már pofont. A viselkedéséből ítélve csodálkozom, hogy most egyetemre jár és nem egy sarkon végezte, esti műszakban. Mert azért el kell ismerni: Teresa egy k.rva. Bevallom, én sem vagyok szent, de mégsem vagyok ő. Én legalább a rokonság előtt igyekszem elrejteni, hogy néha Teresáéra hajaz a viselkedésem.

Olyan halkan léptem be a házba, amennyire csak lehetett. Tudtam, hogy apa ilyenkor a konyhában van, ezért igyekeztem halkan felosonni a lépcsőn a szobámba. Szerencsére egy ilyen nagy házban ez nem nagy feladat. Ahogy felértem az emeletre, olyan halkan sétáltam el a szobámig, hogy a macska is csak akkor vett észre, amikor már közvetlenül mellette voltam. Kinyitottam az ajtót, majd halkan becsuktam magam mögött és ledobtam mindent az ágyamra, végül én is a puha ágyneműk közé vetődtem.
Nagyjából tíz percet tölthettem ott azon gondolkozva, hogy hogyan juthatnék ki anélkül, hogy a fater észrevenné. Nem lesz könnyű, de egy próbát csak megér.
Felpattantam az ágyról, majd gyorsan igazítottam kicsit a külsőmön és táskámat a vállamra kapva osontam ki a szobámból. Vagyis osontam volna ki, ugyanis apa ott állt pont az ajtó előtt.
- Öö... Szia, éppen sietek valahova, arréb mennél légyszi? - mondtam egy műmosollyal a számon és megpróbáltam kikerülni őt, de elkapta a karom. B@szki, remélem nem szeretne kétórás beszédet tartani arról, hogy a Biblia nem helyesli az azonos neműek közti kapcsolatot. Kezdjük ott, hogy erről sehol sincs szó a Bibliában.
- Előbb mesélj arról a lányról, Emma. - kérte normális hangnemben, de kicsit fenyegető arccal. Megpróbálhatom rövidre fogni a választ, hátha. Bár, nem hinném, hogy nála beválik. De majd meglátjuk.
- Ő mászott rám, oké? Nem is ismerem, semmi közöm hozzá. Csak úgy odajött és elkezdett befűzni magának. Először azt hittem, nem mer barátkozni és azért ilyen furcsa, de látod mi derült ki róla... - forgattam meg a szememet, majd apura néztem. Egy pár pillanatig azt fontolgatta, igazat mondok-e. Végül a szemembe nézett és mintha láttam volna rajta, hogy hisz nekem.
- Rendben, mehetsz. De ha még egyszer meglátlak egy lánnyal egy ilyen helyzetben, már nem vágod ki ilyen könnyen magad. Az után, hogy a volt sulidban lefeküdtél az egyik tanároddal én bármit ki... - kezdte, de félbeszakítottam.
- Tudom, oké? Már ezerszer megbeszéltük, ahogyan azt is, hogy csak rámjött az öt perc. - sóhajtottam és vártam, hogy végre engedjen el.
- Öt perc? Inkább öt óra.
- Csak tíz percig tartott a...
- Nem vagyok rá kíváncsi. - jelentette ki, majd elengedett. Ezután elköszöntem tőle, majd leszaladtam a lépcsőn, végül elhagytam a házat. Nem is volt olyan nehéz, mint gondoltam. Viszont kifejezetten idegesített, hogy ahogy máskor is, most is felhozta a Mr. Colemanes esetet. Mikor fogja fel végre, hogy már túlléptem az ügyön? Az egész csak egy baleset volt, nem nagy ügy. Mindenki közel kerül néha olyanhoz, akihez nem kéne. Ki tudja, lehet hogy titkon szerelmet vallott betegeinek, miközben boncolta őket. A gondolatra röhögőgörcs jött rám, így az utcán úgy néztek rám páran, mintha valami utolsó retardált lennék.

Viszonylag hamar megérkeztem a Marzia-val megbeszélt találkozóhelyre és mikor beléptem, ő már ott ült egy asztalnál és a szokásos rendelésem is ott várt. Odamentem hozzá és csak akkor vettem észre, hogy egy fiú is van vele. Na igen, mint mindig. Marzia-t jellemre ugyanis leginkább úgy írnám le, mint Teresát. Kis szajha, de azért szerethető. És ezt nem a homokos oldalam mondja. Köszöntem, majd helyet foglaltam és a csávóra néztem. Első ránézésre tipikusan olyan fiúnak tűnt, akit csak azért szeretnek a lányok, mert gazdag. Ugyanis nem lett valami elképesztő külsővel megáldva.
- Ha most nem haragszol, elmennénk kicsit a mosdóba. - mondta Marzia hatalmas mosollyal az arcán, majd felállt a gazdag csávóval együtt és a mögöttem levő mosdók irányába távozott. Inkább nem képzelem el, mit csinálhatnak. Nem mintha prűd lennék, de azért számít nálam egy pasi külseje. És Marzia választottjáról nehezen hinném el, hogy egy szerethető személyiség és azért van vele.
Fordultam volna vissza a kajámhoz, amikor egy ismerős arcot láttam meg a mögöttem levő asztalnál. Ha jól emlékszem, a csávó az, a parkból, akinek egyszer úgy jött a kedve, hogy lencsevégre kapjon. Ja, a végén még sztár leszek. Mi is a neve?
- Nathan? - szólaltam meg és kicsit úgy ejtettem ki a nevét, mint aki nem biztos benne, hogy így hívják. Mert nem is voltam. Nagyon rossz a névmemóriám.

1226 | nate | remélem megfelelcharlie

Sajtó HSZ SZÁM : 9

I can see you got a heart of gold

Lábam az asztalon pihen, fejem pedig pedig a kanapé háttámláján. Szemhéjaim hol lecsukódnak, hol rendületlenül kifeszülnek, ezzel kényszerítve engem az ébrenlétre és a figyelemre, amit húgom felé kellene tanúsítanom. Nem sokat aludtam az éjjel, főleg azért, mert gőzöm sincs, miből fizetem majd ki az e havi lakbért. Régen azt hittem, a felnőtt élet csúcs-szuper lesz, vagy ami még fontosabb, könnyű, de tévedtem. Rosszabb, stresszesebb és piszok nehéz. Ha az aggodalomba képesek lennének belehalni az emberek, akkor én már rég egy csinos kis sírban hevernék a temetőben. Amennyiben valamelyik rokonom lenne oly kedves és eltemettetne, nem pedig a hamvasztás mellett döntene. Abba már bele sem merek gondolni, hogy temetést szervezne-e számomra, vagy úgy lenne vele, hogy mivel nincs sok barátom, kár bele a pénz. Szerencsére, ez még a jövő zenéje.
- Már megint nem figyelsz rám, ugye? - nagyokat kell pislognom, hogy észhez térjek. Lehetséges, hogy nyitott szemmel aludtam?
- Dehogynem. Épp az... izé... arról beszéltél, hogy vigyáznom kellene Livs-re, amíg te pózolgatsz a hétvégén. - mondom, majd megdörzsölöm szemeimet és nagyot ásítok. Jól esne most egy kávé.
- Miért érzem úgy, hogy gúnyolódni próbálsz? - vonja össze vékony, finoman ívelő szemöldökét. Kezd dühbe gurulni, erre már az arckifejezéséből is következtethetünk.
A nővérem nem épp a titokzatosságáról híres. Gyerekkora óta kiszámítható és még csak hazudni sem tud semmiről, viszont amihez igazán ért, az a veszekedés és saját igazának hangoztatása. Utóbbiban egymásra ütöttünk, mert én is nehezen fogadom el, ha mások próbálják rám erőltetni nézetüket. Képtelenek vagyunk elfogadni a közvéleményt.
- Nem tudom, miért érzed úgy, mert egyáltalán nem gúnyolódok. - felállok a kanapéról és a konyhába sétálok, hogy megnézzem, van-e kávé. Csalódnom kell, mert nincs és még csak lefőzni sem tudok. - Az már más kérdés, hogy szerintem a modellkedés nem igazi szakma. Elvégre, nem csinálsz semmit csak állsz... még a külsődért sem te dolgoztál meg, hanem... hát, anya meg apa. - elmosolyodok, még ha undorítónak is találnám a dolgot, amint jobban belemélyednénk ebbe a szülős-témába. Azt is nehezen éltem túl, mikor az első "szexuális érintkezésre" akart felkészíteni az apám.
- Mondtam már, hogy lesz*rom, mit gondolsz, Nate. Tudod mit? Felejtsd el! Nem kell vigyáznod Livs-re, majd felhívom Diane-t vagy Cassie-t. - fortyogja dühében és a táskájáért nyúl, majd magára rángatja kabátját is. Olyan mókás nézni, hogy mellkasom előtt összefont karokkal, önelégült vigyorral állok előtte.
- Ne duzzogj már, Bianca! Csak szórakozok. Hagyd itt nálam nyugodtan! - mondom és teszek felé egy lépést bűnbánó arckifejezéssel.
Egyrészt azért szeretném, ha nálam lenne Olivia, mert úgy nem unnám agyon magam a délután folyamán, másrészt pedig azért, mert ismerem az ő főiskolás barátnőit, akik még mind szinglik, ráadásul imádnak bulizni. Bele sem merek gondolni, mit tennének egy három éves kislánnyal, aki még... kislány! Nem kizárt, hogy csempésznének egy kis vodkát az almalevébe vagy kimázolnák úgy, mint a címlaplányokat. Kétségem sincs afelől, hogy Bianca jó anya, bár a nevelési módszereibe lenne beleszólásom.
- Nathan, hagyj békén! Nem kell a segítséged, megoldom. Nem zavarlak tovább, szia! - szóra nyílnak ajkaim, de hang nem jön ki számon. Hagyom, hogy elhagyja a lakásomat és már csak cipőjének hangos koppanása ver visszhangot a lépcsőházban. Elment.

Még mindig azon rágódom, hogy a húgom milyen zaklatott lelkiállapotban hagyott ott a lakásomban. Apró könnycseppek gyöngyöztek szemeiben, de erőt vett magán és nem engedte, hogy kibuggyanjanak helyükről. Erős nő. Én pedig egy tapló voltam. Azt hiszem, helyesen teszem, hogy emésztem magam a történtek miatt, mert ezúttal én vetettem el a sulykot még akkor is, ha történetesen az ő meggondolatlanságából született Olivia. Bedőlt a srác mézes-mázos szavainak meg a sablonos dumának a "majd időben kiveszem" dologról. Azóta persze sokat változott, sokkal elővigyázatosabb és már egyáltalán nem tartom olyan naivnak, mint anno, de számolnia kell a következményekkel. Pazar. Már megint őt akarom hibásként kihozni a helyzetből, mikor nekem, mint bátyjának, mellette kellett volna állnom a bajban. Nem tudom mi történt velem fél órával ezelőtt.
Negyed órája ülök a kávém felett, amit még a lakásomban annyira kívántam, most viszont egy korty sem csúszik le a torkomon. A fáradtság elillant, de a kiegyensúlyozottság és a jó kedv is. Csalódtam magamban és ez úgy tűnik, az egész napomra - azaz további részére - rányomja bélyegét.
Ismerős hang cseng a fülemben, de arra gondolok, hogy talán már képzelődök is. Összeráncolt homlokkal nézek az egyik, majd a másik irányba, végül ahhoz az asztalhoz, ahol Emma ül. Igen, biztos vagyok benne, hogy Emmának hívják azt a lányt, akit a múltkor lefotóztam a parkban. Nem tudom, miért épp őt és miért épp ott... de muszáj volt. Így belegondolva, neki talán nem tetszett annyira a dolog, mint nekem.
- Heló, Emma! - eresztek meg egy kényszeredett mosolyt, csakhogy ne valami elviselhetetlen fapofát villantsak második találkozásunk alkalmával. - Mi újság? Öö... Vársz valakit? Vagy odaülhetek? - bökök fejemmel az egyik szabad szék felé, amin látszólag egy kabát sem díszeleg, ami partnerre utalna.

mrs. kim jaejoong