Live art - avagy fellépés a múzeumban

Live art. Első nyilvános fellépés, egy nagyon nagy tömeg előtt. A gyomrom görcsben, ahogy megáll az autó a múzeum előtt, és én kipattanok belőle. Még mindig alig hiszem el, hogy én nyithatom meg az estét, de végre eljött ez az időpont is. Ahogy kiszállok, egyből elkezdenek kattogni a fényképezőgépek, persze vakukkal, de nem nagyon izgat, hiszen felvettem egy napszemüveget. Ennél idegesítőbb dolog nincs is a fotósokban csak a vakuk. Azért annyi rajongó nincsen kint, de vannak páran akik a kordon két oldalán állnak és különböző előadóktól, táncosoktól kérnek autogramot, szóval én is készséges leszek, és odalépek a baloldali kordonhoz, és elkezdem készségesen aláírogatni a csajok papírját, meg persze azért vannak ott fiúk is, van akinek adok egy-két aláírást, aztán már megyek is tovább. A jobb oldalhoz is odalépek, és ott is aláírok párat. Ja, nem is említettem, hogy milyen ruhában vagyok. Fekete feszülős bőrnadrág, fekete bőrdzseki, alatta Marilyn Manson-os póló… Feketére kilakkozott körmök. Hetero vagyok, még mielőtt valaki érdeklődne, de ez egy fellépés. Igaz, Dorina azt mondta, tegyek jó benyomást, de én egy olyan show-al készültem, ami nem lesz piskóta, az már egyszer biztos. Nem úgy ismernek engem, mint aki unalmas eseménytelen fellépést produkál. Lehet hogy néhányan meg fognak botránkozni, de akinek nem tetszik, annak nem kötelező majd itt lennie, elmehet. Tudjátok hova.
Szóval ahogy belépek a múzeumon belülre, ott egyből az öltözőknek kijelölt helyiségek felé veszem az irányt, sietős léptekkel, persze mögöttem jön a zenekarom is, akikkel éppen most fellépek. Általában velem együtt szoktunk hatan lenni fent a színpadon, de most csak hárman kísértek el… Többen nem is kellenek, azt hiszem egy ekkora eseményre elég egy kis zenekarral elcsábítani a közönséget. Nem titkolt célom hogy nagyobb lemezkiadók is felfigyeljenek rám, főleg miután megjelent a kislemezem is, amiről most az összes számot elő fogom adni. Szóval a zenekarral az öltözők felé sietek, aztán Dorciba futok. Hátulról megragadom a csípőjénél fogva és elhúzom egy picit.
-Itt vagyok cica, ahogy kell… Mennyi van még kezdésig?-
Úgy rémlik, hogy pont időben vagyunk, a kezdés sem lesz már piskóta, annyit megígérhetek, hogy ütős kis setlist-et hoztam mára, ami persze tele van átdolgozásokkal… Bombabiztos kezdés lesz, az egyszer biztos. Nem vagyok elszállva, csak olyan számokat próbáltam elhozni, amivel feltüzeljük a közönséget a többiekre, elvileg ha én nyitok, akkor egy kicsit felelek azért is, hogy a többiek csak fokozzák az őrületet. Közben köszönök az igazgatónak is, vidoran odaintegetek neki, és egy pillantással közlöm, hogy semmi gond nem lesz, hiszen a suliból akik fellépnek egész végig ezt gyakorolták. Vagyis gyakoroltuk, próbáltunk, egyeztettünk, megbeszéltünk, sorsot húztunk hogy ki lép fel elsőnek, stb, stb. Tudjátok milyen ez.

---

Ahogy meglátom a múzeum épültének díszes bejáratát, kedvtelenül nyúlok a telefonom után hogy kikapcsolhassam a nyugtalan gondolataimat túldübörgő, fülsüketítő hangosságú zenét. Le merem fogadni, hogy ide felé vezető utamon minden járókelő azt hallgatta amit én, de az ilyesmi mindig hidegen hagyott. Ugyancsak, ahogy az emberek botránkozásukat, meg sem próbálva leplezni, látványosan összesúgnak, mikor egy átlagos napi viseletemben végigvonulok a városon, a szemembe mondott véleményük sem zavart sosem.
Persze nem mindig volt ez így. Mái napig él 1-2 ember, akinek igenis adok a véleményére, de…Az komplikált.
Így hát, semleges érzelmekkel verekszem át a tömegen, hogy betekintést nyerhessek újdonsült iskolám színvonalas produkciójába. Nem jellemzőm a pontosság, ezért is furcsállom hogy én már itt vagyok, a nyitó produkció meg még sehol.
Úgy döntök, hogy a véletlen módon nyakamba zuhant időt, a magam sajátos módján fogom eltölteni. Tétován körbepillantok az egyre zsúfoltabb termen, és akármennyire is hívogató látványt nyújtanak a sarkok, ez egyszer erőszakot teszek magamon és inkább az első sorba tolakszom, pofátlan módon. A fülem mellett elengedek minden felháborodott kijelentést a viselkedésemre vonatkozóan és tábort verek ott, legelöl. Táskámból előhalászom a spéci fényképezőm és az izgatott tömeget kezdem fotózni.
Sokan meresztenek rám ellenséges pillantásokat, és minél nagyobb ellenállást váltok ki a tömegből, annál jobban élvezem a dolgot. Nem tehetek róla, azt hiszem ez a véremben van. Akkor érzem jól magam igazán, ha látom az általam kiváltott érzelmek valamelyikét az arcokon.
Általában két felé oszlik a dolog. Az egyik tábor lenéz, és bosszankodó vagy netalán lesajnáló megjegyzéseket mormol az orra alatt. A másik pedig, aki mindezt külső szemlélőként figyeli, és jót mulat az egészen. Ha pedig összeakad a tekintetem egy-egy ilyen egyénével, ő a pillantásával csak annyit üzen; ’Hajrá!Nem tudom mit de valamit nagyon jól csinálsz. Csak így tovább!’
Tehát teszem, azt amihez értek. Bosszantom a népet, és közben nagyon jót mulatok. Rendületlenül folytatom a fotóalbum készítését. A gépnek alig van ideje fókuszálni, már össze is állt a fejemben a soron következő kép kompozíciója. Hiába. Sokadjára is bebizonyosodott, hogy mások véleménye a legjobb szellemi táplálék.
Oly mértékben belefeledkezem a dologba, hogy szinte összerezzenek a felkonferáló hangjára, akinek hátamat mutatva fotózok. Az számomra halványan ismerős hang párosul egy archoz amint megfordulok, és várom a fejleményeket. Az alak közli a fontosabbnál fontosabb tudnivalókat, majd egy rövid elcsépelt mondattal megnyitja a műsort.
Kíváncsian várom hogy végre valahára felbukkanjon, a színpadon az egyetlen ismerős arc, aki miatt tulajdonképpen itt vagyok. Hosszan győzködtem maga pro és kontra érvekkel, mielőtt Dave végleg meggyőzött volna.
Magasba emelem a kamerámat, és a kijelzőn keresztül bambulok a még mindig üres színpadra.

---

Talán ez lesz életem eddigi legnagyobb fellépése… Hiszen nincsenek kevesen, nagyon nincsenek kevesen, és a kezdésig már nagyon kevés idő van hátra. Én annyira nem izgulok, hiszen tudom mi a dolgom. Azt fogom csinálni, amit mindig is csináltam a színpadon… Show-t. Tudom, mitől indulnak be az emberek, és ezt előszeretettel kamatoztatom is… Persze megígértem Dorinának, hogy nem fogok neki csalódást okozni, akkor ezt be is tartom. Azt hiszem, akik utánam jönnek, nem… Szóval, akik utánam következnek, azoknak könnyű dolguk lesz, hiszen csak fokozni kell a hangulatot… Persze sosem mondtam, hogy ez nekem pikkpakk menni szokott, de általában, sőt szinte mindig meg tudom teremteni az alaphangulatot… Így van ez most is, hiszem már nem sok van vissza a kezdésig. Még meghallgatom Dorina válaszát, aztán elindulok.
-Szia Lia.-
Köszönök oda neki röviden, és rámosolygok. Hiszen mindjárt kezdek, és már el is hangzott a felkonf, hogy bizony én leszek az, aki most színpadra fog lépni, és nem más. Az izgalmat most már felváltotta más. A kíváncsiság. Vajon hányan jöhettek el? Azt hallottam, hogy a teltház már most is biztos, bár a többiek, akik még fellépnek, biztos hogy érkezni fognak. Mert rengetegen vagyunk, akik így, vagy úgy, de meg fogják mutatni a közönség előtt a tudásukat. Addig a színpadon már Jake elindít egy dallamosabb intrót a szintik mögött, ez jelzi, hogy nemsokára kezdünk. A zenekar többi tagja felmegy a színpadra, és az intró ez alatt az öt perc alatt szépen pörög tovább, ahogy a mögöttem játszó zenekar szépen felmegy a színpadra, persze a fények még mindig nem égnek. Nem váltottunk egy szót sem kezdés előtt. Hiszen még mielőtt idejöttünk, az előtt tartottam lelkesítést. Nem vagyok a nagy bátorítások adója, így nem mindig szoktam beszédet tartani. Persze a koncertek előtt közvetlen soha nem beszélünk egymással. Ez egy rituálé nálunk, hiszen mindenki máshogy készül a fellépésünkre.
Kíváncsi vagyok a közönség reakciójára, hiszen ezzel is várakoztatom őket, méghozzá nem is kicsit. Na mindegy, nem ez most a lényeg, szóval, amint vége az intrónak, a bevezetőnek, felcsendülhet sokak számára egy ismerős taktus… Méghozzá Marilyn Mansontól a Tainted Love. Úgy bizony, ütős showműsort igértem, a közönség reakcióját egyenlőre még nem látom, csak pár felhördülést, aztán felgördül a függöny, és a színpad előtt, a kordonoknál futok be és ugrok fel a színpadra, úgy kezdek bele a számba, ugrálok, csapkodok, vonaglok, és tüzelem a közönséget is, hogy tegyék fel a kezüket, és tapsoljanak.

- A kuuu*va isten hogy el fogok késni - morgolódok magamban, miközben már az utcán, kocsik között rohanok át a múzeum felé, ahol a mostani live art nevezetű förmedvényt rendezik. De mint a csoport egyik legjobbjának, egy elég vad koreográfiával nekem is jelen kell lennem, micsoda szívás, semmi kedvem nincs ehhez, bár reklámnak tuti jó lesz. Átloholok két kocsi között, le se ejtve hogy vadul dudálnak, mit képzelek én magamról, nekem most dolgom van, sietek és nem érek rá semmi másra. Nagy nehezen átérek, és fürge léptekkel szaladok fel a múzeum lépcsőin, és a belépőkártyám, amit erre az alkalomra kaptunk felmutatom a biztonságiaknak, és megkérdezem merre kellene mennem, hogy átöltözzek, és sminkeljek. Smink, tiszta buzis beütés, de a fellépés sajnos megkívánja...

Belépek, és látom hogy már többen hemzsegnek itt a suliból, többek között Dorina is, ami azt illeti. Drága igazgatónőnk is színpompásan csillog villog, persze átvitt értelemben.
- Helló! - köszönök neki, miközben elvágtázok mellette, hogy magamra húzzam a gúnyám, ami ez alkalommal kényelmes sztreccs cuccokból áll. Én élő szobor leszek Elizabethel, egy középkori harcos, és a társa. Ehhez mértem, ilyen szoborszínű gúnyánk lesz. 10 percen belül átöltözöm, és egy könnyű balettcipőhöz hasonló topánban sétálgatok ide-oda, keresve a helyem, hogy hol fogok állni. A zenészek is hangolnak már lassan, akiket ismerek azoknak biccentek, és megállok az egyik saroknál, letelepedek a kanapéra, és várom hogy kiadják a kezdésre az ukázt.

"Természetes,hogy elkések. Ilyen az én formám. Nemrég jöttem ide,de máris lejáratom magam mindenki előtt. Na szééép."
Ilyenféleképpen morgolódok magamban,ahogy elkezdek rohanni. Mázli hogy nem csak hobbiszinten sportolok! És persze,hogy a zenelejátszóban most jön a 100-ból az egyetlen melankolikus szám. No mindegy,próbálok optimistán tekinteni erre a napra,hiszen az új sulim bemutatójára igyekszem. Abban reménykedek,hogy egy kicsit megismerem a környéket-hisz most költöztem ide. Na meg,abban is bízok,hogy egy pár emberrel is összebarátkozom. Kellenek az ismerősök. Ahogy ezt a mondatot kimondja az elmém,rögtön megrázom a fejem.
Nem,egyedül is boldogulni fogok. Nem kell nekem senki,és semmi sem. Mindig állt mögöttem valaki-ezzel nem is lenne baj,csak hogy helyettem döntöttek-és ebből elegem van. Egyrészt azért is jöttem ide,az Alois-ba,hogy új életet kezdjek. Másrészt mert kitűnő a zenei képzés.
Csak gondolkodok,és gondolkodok,amíg arra nem eszmélek fel,hogy elhagytam a múzeumot. Utálok az utcán visszafordulni. Ilyenkor előveszem a mobilom,vagy úgy teszek mintha sms-t kaptam volna,és azért fordulok vissza,vagy telefonálást színlelek. Most az előbbit választom. Kevesebb idővel jár-gondoltam. Aha,ha az ember nem rohan az úti célja felé,mint egyesek. Odaértem a múzeum elé,kint már senki nem volt.
-A pi**ába már!
Szörnyen ideges lettem. Be akarok vágódni és....Na álljunk csak meg! Minek feleljek én meg bárkinek is?
Gyorsan beslisszolok a bejáraton,"áll néma csend,légy szárnya benn,se künn nem hallatik". Ez miért ilyenkor jut eszembe? Bezzeg 6. osztályban,mikor tényleg kellett volna tudnom.... Szóval mindenki full kussban van,azonban a zenét elfelejtettem kikapcsolni. Ami természetesen maximum hangerőn szólt. Mindenki felém nézett. Még néhány nyak ropogása is jól hallatszott. Szeretem ezt a hangot. Így én is kilazítottam kicsit a nyakam. Soloban 'nyomtam' a ropogtatást. Itt néhányan kuncogtak egy sort. Aztán felemeltem a kezem,és szimplán köszöntem.
-Üdv!. Megnyerő mosolyom van. Ezt most ki is használtam.
Ahogy így elnéztem a közönségen, azokon akik hátul álltak, kaptam egy pár lesajnáló pillantást.
Előre csörtettem,mintha én itt valaki lennék-úgy tűnt el is hitték,mert maguk elé engedtek.
Az első sorba,csupa fontos,vagy fontosnak tűnő emberke ült. Egy üres helyet néztem ki magamnak,egy szép vöröshajú csaj mellett. Azt hittem valaki másnak tartja fenn a helyet,ezért megkérdeztem tőle:
-Bocsi,szabad ez a hely?
Csak biccentett,jelezve,hogy igen,szabad.Az előadás kezdetéig még volt egy pár perc,szóval kommunikálni próbáltam vele.
-Hogy hívnak?
Nem válaszolt. Valamire nagyon koncentrálhatott,mert roppant összpontosított valamire-csak nem tudtam mire.
Olyan öt perc múlva feleszmélt,és felém fordult:
-Bocs,szóltál?
Írtóciki volt a szitu,szóval csak nemet intettem a fejemmel. Ekkor visszafordult,és tovább nézte azt a valamit.
Miközben odafordult hozzám,alaposabban szemügyre vehettem az arcát. Ténleg szép. Más nem jutott eszembe. Szép.
Nem tudom honnan,valahonnan nagyon mélyről,de az önbizalmam az egekig szökött.
-Vagyis de! Szóltam! Azt kérdesztem,hogy hogy hívnak.
A csaj nagyon furcsán nézett-gondolom nem volt hozzászokva ahhoz,hogy vadidegenek köszöngetnek neki.
-Én Melanie vagyok. Melanie Straub. Új vagyok itt,idén jöttem a suliba. Téged hogy hívnak?
Láttam,hogy válaszolni akart,de pont félbeszakította őt a taps-ugyanis az előadás elkezdődött.